A Barcaldine Napló – Bárcsak…

Ha már az elejétől követed ‘A Barcaldine Napló’ sorozatomat, akkor tudod, hogy mennyire szeretem ezt a várost.

Azonban nem akarok hazudni… Barcaldine egyáltalán nem az a hely amiről azt mondanám: szerelem volt első látásra.

Sőt, alig vártam, hogy végre elhagyhassam és türelmetlenül számoltam vissza a napokat.

Ne érts félre, ez az én hibám volt. Úgy értem, nagyrészt az én hibám volt – meg hát tudod, rossz dolgok is megtörténnek az életben.

Hadd fejtsem ki.

Bárcsak

Mindannyiunk életében van néhány olyan dolog, amelyre visszatekintve azt gondoljuk: Bárcsak.

Amikor a Barcaldineban eltöltött időre gondolok vissza (a legelső alkalomra), akkor igen sok mondatot kezdek el ezzel a bizonyos bárcsak szóval.

Bárcsak ne dolgoztam volna annyit…

Bárcsak elfogadtam volna ezt vagy azt a meghívást…

És még megannyi egyéb, köztük pedig egy, aminek a legerőteljesebb a hangja: Bárcsak ne lennék introvertált személyiség. Ha nem lennék introvertált, akkor egy csomó dolog sokkal egyszerűbb lett volna (és lenne most is).

Bárcsak... A barcaldine napló - Pin
Introvertáltak és extrovertáltak

Csak nagyon gyorsan, pár mondatban nézzük meg, hogy mit is jelent az, hogy introvertált, illetve ennek az ellenkezője, az extrovertált. 

Az emberi tulajdonságok alapján kétféle személyiség létezik: az introvertált és az extrovertált.

Az előbbiről beszélünk, amikor valaki nem annyira könnyen nyílik meg mások felé és hajlamosabb inkább a saját világában élni. Ezek a típusú emberek kerülik a nagy csoportokkal való kontaktálást, mivel az egyedül eltöltött idő sokkal jobban képes őket feltölteni. Az extrovertált személyiségű egyének ezzel szemben igen beszédesek, közvetlenek, hamar feloldódnak és gyorsan szereznek új barátokat. Ez most csak tényleg így dióhéjban.

Nem meglepő, hogy a legtöbb utazó (és bártender) leginkább extrovertált személyiségű.

Habár introvertáltnak lenni egyáltalán nem azt jelenti, hogy nekünk ne lenne szükségünk barátokra vagy emberi kapcsolatokra. Ez leginkább csak annyit jelent, hogy a mi esetünkben több időre – vagy egy bizonyos mennyiségű alkoholra – van ahhoz szükség, hogy feloldódjunk és beszédesebbek legyünk, de ez idő eltelte után, még Isten sem tudja megmenteni a többieket a végeláthatatlan szóáradattól.

Érdekes dolog, hogy sikerült felfedeznem egy harmadik személyiségtípust is, ez pedig a hamis extrovertált.

Ezek, az alapból introvertált emberek nagyon erősen próbálkoznak, hogy extrovertáltnak tűnjenek, de könnyen észrevehető, hogy valami nem kerek és az egész ember egyszerűen csak a hamisság érzését kelti.

A közösséghez tartozni

Érdemes konkretizálni, hogy mi is lett volna egyszerűbb, ha nem vagyok extrovertált személyiségű.

Például: bártendernek lenni.

Főleg egy olyan pici közösségben, mint amilyen Barcaldnie vagy Aramac. Nem vagyok egy nagyon tapasztalt bártender – őszintén, semmilyen bártender nem vagyok – de amennyire észrevettem, egy hatalmas különbség biztosan van a város és az outback között, ami ezt a munkát illeti. Az utóbbi egy igencsak másfajta kiszolgálást és ügyfélmenedzsmentet kíván meg – és mellesleg egy teljesen más típusú marketing stratégiát is. Amennyiben valaki egy ilyen közösségben szeretne egy sikeres üzlet tulajdonosa vagy éppen mások által is szeretett bártender lenni, akkor mindenképpen a közösség egy tagjának kell lennie. E nélkül sajnos nem megy.

Míg a városi környezetben sokszor elég egy megnyerő mosoly és nagyjából fél óra udvariaskodás és a kedves vevő máris elégedett, addig az outbacken ez édes kevés. Ismerned kell őket, de legalábbis meg kell, hogy legyen benned az igény erre – vagy nagyon jól kell megjátszd magad.

Az én problémáim pontosan itt kezdődtek. Először is, egyáltalán nem vagyok jó abban, hogy elrejtsem az érzéseimet.  Ha rossz napom van, akkor rossz napom van és ezt bárki képes megmondani, aki ilyen napon rám pillant. A másik dolog pedig, hogy semmi igényem nem volt arra, hogy a közösség része legyek.

Csak, hogy tiszta legyen, semmi bajom nem volt ezekkel az emberekkel – legalábbis a legtöbbjükkel – én csak… őszintén… fogalmam sincs. Egyszerűen csak nem akartam. Talán ennek a posztnak a végére érve kiderül számomra is – ahogy már megtörtént jó párszor annak előtte.

Kiéve ezzel a sráccal a szemcsiben:

If only I the barcaldin diary - Barcaldine_1
Csak egy jó emberre van szükség

Azért volt egy barátom. Egy bájos backpacker lány, akit még Aramacban ismertem meg. Noha soha nem jártunk el sehova, minden este beszélgettünk egyet a teraszon a műszak után és ez így tökéletesen elég volt.

Ezt leszámítva pedig csak dolgoztam és nagyjából ennyiből állt az életem. Heti 6 napot kellett dolgozzak a bárban, a saját üzletemet is menedzselnem kellett és néha az alvásra is éreztem valami megmagyarázhatatlan igényt. Ez így teljesen rendben is volt, mivel azt gondoltam, csak egy pár hét és úgyis elmegyek innen, szóval nem számít.

Ezen felül, ha valami problémám volt, akkor fel tudtam hívni a családomat vagy a barátaimat, illetve a másik backpacker lánnyal is meg tudtam osztani, így nem éreztem magam egyedül.

If only I the barcaldin diary - Barcaldine_2
Aztán ő elment

Miután elment egy kicsit elveszettnek éreztem magam.

Először azt gondoltam, hogy rendben leszek, aztán viszont leesett, hogy sokkal többet vesztettem, mint amennyit annak előtte gondoltam volna. Ez nem csak egy (újabb) búcsú volt, de az egyetlen valódi támaszom ment el. A felismerést pedig a magány érzése követte.

Ne érts félre, ez egyedül az én döntésem volt, mivel én döntöttem úgy, hogy nem akarok szocializálódni, új embereket megismerni és új barátokat szerezni.

Kivéve ezt a király csávót:

If only I the barcaldin diary - Barcaldine_3
A nehezítő körülmény

Volt egy másik dolog, ami igencsak megnehezítette az ott töltött időmet és végül ez lett az utolsó csepp abban a pohárban, amely tele volt a magány, a keserűség és az önsajnálat érzésével.

Jesszusom, sikerült újra elolvasnom az előbbi mondatomat és nem tűnök valami kedves, szórakoztató és boldog embernek… esküszöm, hogy az vagyok, de mindannyiunknak van néhány ilyen sötétebb pillanata, nem?

Nem tudom kezelni a szexuális zaklatást.

Legyen ez verbális vagy nonverbális, egyszerűen csak nem tudok vele dűlőre jutni. Még akkor sem, ha valaki viccnek szánja csupán.

Itt el kell, hogy mondjam: EZ. NEM. VICCES.

Viszont a helyzet az, hogy ha az ember lánya bártenderként dolgozik (bárhol), akkor előbb vagy utóbb szembesülni fog ezzel a dologgal, mivel a részeg emberek már csak ilyenek.

Némelyik még kicsit vicces is, van amelyik csak szimplán idegesítő, és végül van az amelyik egy olyan érzést hagy, hogy az ember lánya annyira gusztustalannak érzi magát, hogy legszívesebben két órán keresztül állna a forró zuhany alatt, miközben smirglivel dörzsöli a testét.

Főleg ha még nyúlkálnak is. Sajnos volt néhány igazán rossz élményem, de szerencsére a főnökeim reakciója általában igen megnyugtató volt és valóban sokat segített. Már amikor elmondtam nekik, hogy mi történt, mivel a legtöbb esetben sajnos voltam olyan buta, hogy mindent szó nélkül hagyjak és ez egyáltalán nem segített.

Ahogy pedig így telt-múlt az idő, ezek az élmények oda vezettek, hogy egy részeg vagy kicsit spicces embert sem akartam magam körül látni, sőt még a hideg is kirázott a gondolatra, hogy egyáltalán bármilyen férfival beszédbe elegyedjek – nem éppen ez a legjobb bártenderek ismérve.

Boldog pillanatok a bárban

Szerencsére volt egy másik poharam is, amely tele volt új és izgalmas élményekkel, valamint csupa szép pillanattal. Elég sok különleges esemény volt a bárban, ahol dolgoztam és igazán élveztem azokat az estéket.

Csak, hogy egy párat említsek:

Borotválkozni egy jó ügyért, amikor néhányan leborotválták a hajukat, hogy pénzt gyűjtsenek a leukémia gyógyítására;

If only I the barcaldin diary - Barcaldine_4

 itt szurkoltam az első igazi Ausztrál focimeccsemen (Origin), és persze azt se tudtam mit nézek;

If only I the barcaldin diary - Barcaldine_5

Karaoke esték

If only I the barcaldin diary - Barcaldine_6

Néhány igazán különleges kitelepülés, mint egy esküvő vagy éppen egy motoros találkozó;

If only I the barcaldin diary - Barcaldine_7

A Longest Line, amikor Barcaldine világrekordot állított fel a leghosszabb egybefüggő lakókocsi lánccal és néhány családi nap, ahol gyerekek arcát festettem és még sok hasonló.

If only I the barcaldin diary - Barcaldine_8

Akkor élveztem a dolgot igazán, amikor a bár forgalmas volt és volt mit csinálni.

Mindezek tetejébe pedig a főnökeim azt éreztették velem, hogy én is a családjukhoz tartozom, ami miatt igazán hálás vagyok.

Egy régi/új barát?

Mindezen szórakoztató pillanatok ellenére is kívülállónak éreztem magam.

Mindennek tetejében pedig arról is sikerült tudomást szereznem, hogy a magyarországi állapotok siralmasabbak, mint valaha, köszönhetően a nagyra becsült kormányunknak és ez a hír, egyáltalán nem segített.

Szóval csak nyomtam magam egyre mélyebbre abban a bizonyos pohárban, amely tele volt magánnyal, keserűséggel és önsajnálattal, mindezt anélkül, hogy egyáltalán észrevettem volna.

Aztán találkoztam vele.

Egy régi/új barát, aki mindig segít a bajban: alkohol.

Nem vagyok alkoholista. Sosem voltam, viszont meg kell hagyni, hogy igazán csábító és roppant egyszerű megoldásnak tűnik szembenézni az élet nehézségeivel, amikor az alkohol segít benne. Így egyszer csak ismételten egy igen meredek és gyors csúszdán találtam magam, ahogy csúszok mind lejjebb és lejjebb egy olyan helyre, ahol többé már semmi nem zavar. Mi sem volt egyszerűbb, hiszen senki nem nagyon vette észre. A legtöbb körülöttem lévő ember folyamatosan ivott.

Ezen ponton pedig igen jó lett volna nem introvertáltnak lenni vagy csupán csak egy kis erőfeszítést tenni és pár új barátot szerezni.

Ez azonban mind rajtam múlott. 

Az őrangyalom nem adta fel

Biztos vagyok benne, hogy az őrangyalom néha valahogy így néz ki:

If only I the barcaldin diary - Barcaldine_9

Szerencsére azonban igen kemény csaj, így a segítségemre siet ha kell. Ezúttal küldött egy lányt, aki végül a munkatársam lett.

A barátságunk egy egyszerű kérdéssel kezdődött. Egy este a teraszon ücsörögtem, a jó éjt boromat iszogatva, mikor megjelent. Ezzel a lendülettel meg is kérdeztem:

Szereted a bort?

Szeretem.

Ezzel pedig barátok lettünk és ahogy később kiderült, egy olyan barátra leltem, aki valószínűleg életem végéig elkísér. A sors különös fintora, hogy ő egy valóban extrovertált személyiségű lány, aki, mondjuk így, adoptált engem, egy igazán introvertált illetőt. Neki köszönhetően újra megtaláltam a hangom és jóval nyitottabb lettem. Az ő biztonságot nyújtó szárnyainak védelmét élvezve ismét elkezdtem az emberek felé közeledni.

Onnantól kezdve, bár továbbra is fent állt minden fentebb említett probléma, mégis sokkal egyszerűbb volt ezeket kezelni, tudva, hogy van valaki körülöttem, akire számíthatok. Az együtt töltött időnk minden perce csupa móka volt, mialatt megosztottunk megannyi vidám pillanatot és néhány nehezebbet is.

Ahogy lassan újra rátaláltam az életre, rájöttem, hogy mekkora hibát követtem el azzal, hogy nem voltam hajlandó elhagyni a komfort zónámat és arra is, hogy nagyon sok értékes és szórakoztató ember vett körül Barcaldineban. Sőt, mielőtt elindultam volna a Seychelle szigetekre, még valaki olyannal is sikerült megismerkednem, aki idővel igazán különlegessé vált, de erről majd az egyik későbbi posztban beszélnék.

A tanulság

Két igazán fontos leckét tanultam meg ez alatt az idő alatt. Mind a kettő igazi klisének számít, viszont hajlamosak vagyunk ezekről megfeledkezni.

Először is, az egyetlen ember, aki valamilyen változást vihet végbe, az te magad vagy – mondtam, igazi klisé lesz, de olvass csak tovább.

Nem csak ez a történet, de megannyi más is a nagyvilágból azonos tanulsággal ér véget. Sajnos, hajlamosak vagyunk egy helyben álldogálni és onnan el nem mozdulni, még akkor sem, ha tudjuk, ez nem jó nekünk. Az igazság az, hogy a komfort zóna elhagyása és a saját határaink átlépése sosem könnyű. Az sem számít, hogy előtte tettünk-e már hasonlót. Egyszer összegyűjtöttem minden bátorságom, otthagytam a munkahelyem, eladtam mindenem és elkezdtem utazni. Egy másik alkalommal egy olyan állást pályáztam meg, amire esélyem sem volt. Biztos vagyok benne, hogy te is tudsz legalább egy olyan esetet mondani, amikor minden benned fellelhető kurázsira szükséged volt, hogy megtegyél valamit és noha ez igen nagy félelemmel társult, végül megtetted. És most mégis, csak állsz valaminek a közepén és nem érted, hogy lehet ez ismét ilyen nehéz.

Minden ilyen döntés igen sok időt és még annál is több bátorságot vesz igénybe. És néha elbuksz. És ez ijesztő. Azonban ez mégiscsak sokkal jobb alternatíva, mint lenyelni azt a keserű pirulát, amit úgy hívnak: bárcsak. Senki nem úgy tekint vissza a mögötte álló időre, hogy azt mondja bárcsak hosszabb ideig vártam volna. Minél tovább várunk, annál több kifogást találunk, ami megbéníthat. Igen, ez ijesztő és nem is mindig biztonságos. Talán hibákat is el fogsz követni. Mindenki követ el. Lehet, hogy fájdalmas lesz és csak vergődés lesz a vége. De mindig ott van az esélye annak is, hogy olyan lesz, mint ahogyan azt elképzelted vagy esetleg olyan, amilyenre még csak gondolni sem mertél. Éppen ezért, ne félj. Ne várj a megfelelő időzítésre, mert nem lesz olyan. Csak tedd meg.

Valahol, ennek a posztnak a közepén azt mondtam: nem tudom, hogy miért nem akartam ehhez a közösséghez tartozni. Most már tudom. Talán butaságnak tűnhet, de arra gondoltam, hogy mi lesz akkor, ha én akarom és ők nem. Na most ezen a ponton szeretném elmondani: semmi. Valamint, ahogy az később ki is derült, ez csak túlgondolás volt.

A másik igazán fontos dolog, amit sikerült megtanulnom, hogy egyáltalán nem számít gyengeségnek az, ha beszélsz a problémáidról vagy akár segítséget is kérsz. Valamit hangosan kimondani többet segíthet, mint gondolnád.

Bárcsak... A barcaldine napló - Pin
Még több poszt Ausztráliáról

I would like to hear from you

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..