Velence kétszer

Ez a bejegyzés affiliate linkeket tartalmaz, ami azt jelenti, hogy ha ezekre kattintva vásárolsz, akkor én abból jutalékot kapok. Ettől a termék nem kerül többe, sőt lehet, hogy még olcsóbb is.

Venice

*A képen: Elveszve Velencében

Itália Velencéje az a hely, ahova egyszer mindenkinek el kell látogatnia. Én pedig elég szerencsés voltam ahhoz, hogy kétszer is láthassam. Első alkalommal a város, második alkalommal pedig a Velencei karnevál forgatagában veszthettem el. És mind a két alkalommal imádtam.

2016 nyarán kis családommal száguldottunk Velence felé és ahogy leszálltunk a hajóról, elkezdett szakadni az eső. Ilyen a mi szerencsénk és bár akkor sem lehettünk volna vizesebbek, ha a tengerben pancsikolunk, kitartóan jártuk a várost és ámultunk el Velence minden csodáján. Nem olyan cukorból faragtak minket, hogy az eső megállítson. Szerencsénkre másokat viszont igen, így megtapasztalhattuk azt, ami csak igen keveseknek adatik meg: a milliónyi turista nélkül járhattuk be a helyet. Több, mint tökéletes!

A Velencei Lagúna királynőjén több, mint 118 pici sziget található, melyeket összesen 400 híd köt egymáshoz. Varázslatos látvány, ahogy a keskeny csatornákon ringatóznak a gondolák, szállítva a szerelmes – és egyéb fura lelkiállapotban lévő – turistákat. A velencei gótikus és rokokkó stílusú épületek lélegzetelállítóak, így annyira nem is meglepő, hogy számtalan szerzőt, költőt és művészt ihletett meg.

Bár Velence önmagában is egy látványosság, meglepően sok ember a belőle áradó romantikus és magával ragadó életérzés miatt látogat el ide. Egy nap aligha elég, hogy kényelmesen andalogva bejárd az egészet, azért a lényegre jut idő: gondolában ringatózás, a művészet és a zene élvezete, a helyi velencei specialitások megkóstolása, és ez még messze nem minden. Megannyi híres épület várja az oda látogatókat:  a Dózsa Palota, a Szent Márk Bazilika, amely a Szent Márk téren kapott helyet és még ezenkívül rengeteg, beleértve a kedvencemet is, amely a Sóhajok Hídja. Elsőre nem tűnik nagy számnak, viszont ha kicsit utána olvasunk egy szívszaggató és egyben misztikus történettel találkozhatunk.  

Miközben jártuk a várost és felfedeztük az összes kötelezően megnézendő látványosságot, jópár szuvenír boltba is sikerült belefutni, amelyek büszkén kínálták a portékájukat. A gagyi, tucat cucok mellett pedig szép számmal lehetett találni minőségi darabokat is, mint például velencei és muranoi üvegből készült tárgyakat, buranoi csipkét és számtalan, szebbnél szebb maszkot, amelyek a Velencei Karnevált idézik. Persze az sem tudta elkerülni a figyelmünket, hogy a város tele van híres dizájner márkák boltjaival – jó helyen is vannak itt, hiszen Velence az egyik legdrágább város valaha. Ez idő alatt győzött a napsütés és elállt az eső, ami azt jelentette, hogy a kávézókba zsúfolódott többi turista is előjött a rejtekhelyéről – hurrá. 

2018-ban szerencsém volt újra meglátogatni a vízi várost, ráadásul tettem mindezt a karnevál idején. 

Venice_24

Ezúttal másodmagammal, további 56 emberrel és nagy izgalommal indultunk útnak. Alapjában véve nem szeretem az előre szervezett utakat, mivel instant rosszul tudok lenni a lassú, csoportot nem elhagyó közlekedéstől és az önjelölt mókamester(ek) viccesnek szánmegjegyzéseitől – szeretem az embereket, egyébként –, de ezúttal ez volt a legolcsóbb és legegyszerűbb módja egy velencei útnak. A buszunk péntek este indult el a Hősök terétől és röpke 8 órával később már a hajón ücsörögve vártuk, hogy megérkezzünk. Már rettenetesen izgatott voltam és alig vártam, hogy lássam a gyönyörű kosztümöket. Azt ugyan sejtettem, hogy sok ember lesz, hiszen ez mégiscsak az egyik leghíresebb karnevál, de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy a sok az ennyire sokat jelent.

Tiszta szerencse, hogy szívvel-lélekkel szeretem a tömeget, így nem tudott visszatartani attól – pedig kitartóan próbálkozott –, hogy újra felfedezzem a várost és megtaláljam a kedvenc maskaráimat. Színes konfetti borította az utcát mindenhol és minden sarkon legalább egy jelmezbe öltözött ember várt. A különböző álarcok azonban nem csak random módon megalkotott kreációk. Mindegyik típus mögött áll egy-egy lenyűgöző történet és egy kreációtól eltekintve egytől-egyig bámulatosan néznek ki. Az az egy pedig a Zanni. Ez a torz emberi arcot ábrázoló maszk rendkívül magas homlokrészt kapott, nagyon hangsúlyos szemöldököt és rendkívül hosszú orr-részt. Ezzel a kinézettel instant lett a rémálmaim rendszeres szereplője. Meglepő módon nem csak a tradicionális kosztümök voltak láthatóak, de olyan képzeletbeli karakterekkel is találkozhattunk, mint a Super Mario, a Szépség és a szörnyeteg vagy éppen a Jégvarázs szereplői.

 

A Szent Márk téren helyet kapott egy hatalmas színpad is, amely a legkülönbözőbb show-knak szolgált helyszínéül.

 

Ahogy a csoportot magunk mögött hagyva verekedtük át magunkat a tömegen, egyszer csak ráuntunk a végeláthatatlan ember áradatra és bevetettük magunkat egy szűk utcácskába. Itt találtunk néhány maszk-készítő műhelyet, ahol épp lázasan folyt a munka, így esélyünk nyílt arra, hogy egy kicsit jobban a dolgok mögé lássunk. Hihetetlen pontossággal és kézügyességgel dolgoztak a művészek minden egyes darabon, amely lenyűgöző, különösen egy olyan ember számára, aki még egy pálcika embert se nagyon tud rajzolni.

 

Folytattuk az utunkat és a szinte labirintus szerűen megalkotott városban és hirtelen arra lettünk figyelmesek, hogy halljuk a gondolatainkat. Az utcák néptelenek voltak, se emberek, se konfetti. Sok mindent gondoltam volna, de azt nem, hogy úgy is megismerhetem Velencét, mint egy szellemvárost. A város ezen része ugyanolyan bájos képet alkotott, mint a központ, viszont a boltok és vendéglátó egységek ajtajai mind zárva voltak, az ablakok bedeszkázva, sőt volt olyan is közöttük, amit a természet megpróbált visszafoglalni és jelezte mindezt réseken keresztül kitüremkedő növényzettel. Meglepően romantikus és elvarázsoltnak tűnő helyeket sikerült így felfedezni, amit egy pár órával később a gyomrunk irányából jövő hangos korgás zavart csak meg, illetve a tény, hogy lassan vissza kéne keveredni a találkozási pontra, ha nem akarjuk lekésni a hajót.

 

Velence egy igazi labirintus – vagy csak mi vagyunk rettentően bénák, mindenféle belső iránytű nélkül –, így közel két óránkba telt, mire újra megpillantottunk valakit. Addigra már szabályosan éhen akartunk halni, viszont egy árva üres széket nem találtunk egyik étteremnél sem – itt egy kicsit azért elkezdett hiányozni a szellemváros -. Végül megpillantottunk nem egy, de két üres széket is, ráadásul egy asztalnál, így versenyt tömeg verekedve még néhány másik párral – ne kezdj velem, ha éhes vagyok-, ültünk le végül, hogy elfogyaszthassuk életünk legdrágább vacsoráját. Annyira megörültünk az üres helyeknek, hogy meg se néztük hova ülünk be, így sikerült helyet foglalni a történelmi nevezetességnek és egyben turista látványosságnak számító Palace Hotel éttermében. Ugyan kétség sem fér hozzá, hogy ilyen finomat még nem nagyon ettünk, a kiszolgálás kifogástalan volt, a látvány pedig lenyűgöző és átélhettük a hamisítatlan dolce vita életérzést, de az is biztos, hogy anyukám kicsivel többször fog majd otthon látni ebéd idő környékén…

I would like to hear from you

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..