Orlandoban egyedül

Orlando 2017

A képen: Hogyan tanultam meg, hogy ha olyan dolog történik, amit nem tudok kontrollálni, még akkor sem, ha minden tőlem telhetőt megteszek, a legjobb megoldás: csak élvezni, amit lehet.

Egyszerre éreztem félelmet, küszködést, izgalmat és kalandvágyat, amikor kiderült, hogy egyedül megyek az iparágunk legjelentősebb kiállítására. Ráadásul a helyszín Orlando, Florida, ami több, mint 8000 km-re van a pici, kényelmes kuckómtól.

Rendben, az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem voltam egyedül, mivel a standunkon jelen lévő személyzet nagyjából 40 emberből állt. De 40 ember ide vagy oda, egyik sem a közvetlen kollegám és ami még ennél is fontosabb volt, senki nem tudta, hogyan kell installálni a termékeket.

Márhogy rajtam kívül.

De igazából én se nagyon.

Az elektromos srácok ugyan tartottak egy gyorstalpaló tanfolyamot, hogyan rakhatom fel a falra a dolgokat és mit kell csinálni az elektronikával, ha bármi probléma lett volna, nem voltam benne biztos, hogy meg tudtam volna oldani. Tulajdonképpen biztos voltam benne, hogy nem.

De rendben, nincs mit tenni, az élet a komfort zóna elhagyása után kezdődik, úgyhogy nincs más hátra, mint előre. Így hát bepakoltam a ládát, megragadtam a cuccom és elindultam a reptérre.

Bár az utazásom már elkezdődött, valahogy még mindig nem tudtam elengedi a félelmet. Ültem a Párizsból Atlanta felé száguldó gépen, csendben pánikoltam és közben lapozgattam a légitársaság magazinját. Egyszer csak találtam egy utazásról szóló – tudom, tudom, tök meglepő – idézetet, ami a kedvencemmé vált.

“Néha csak az érzés marad meg. Lehet egy ember, egy táj, egy utazás, ami megváltoztatja az életed, de Te valahogy mégsem tudod pontosan felidézni, hogyan is történt. Nem emlékszel a pontos dátumra. Csak reméled, hogy senki nem kéri, hogy magyarazád el a sztorit, főleg azt, hogyan is végződött. Elkezdesz gondolkodni rajta, hogy kellett volna egy naplót vezetni, vagy legalább egy jegyzetet írni. De mégis, az érzés jelen van élénken és épen.”

Megpróbáltam annyira ragaszkodni a fordításhoz, amennyire csak lehet, de ez angolul sokkal jobban hangzik – szerintem -. Még csak annyit mondanék: nem véletlen, hogy ez után kezdtem el írni a blogot.

Néhány, számomra nagyon kedves nap jutott eszembe, amelyek csak nem sokkal az utazásom előtt történtek. Megismertem valakit. Elsőre nem volt túl különleges. Úgy értem, persze jóképű volt és vicces, de nem ezek miatt volt Ő számomra fontos. Életemben először, őszintén és igazán el tudtam hinni magamról, hogy rendben vagyok. Sőt mi több, kedves, gondoskodó és gyönyörű. Habár tudtam, hogy sosem fogom Őt többet látni, mivel nem jön vissza az országba, mégis Ő volt az, aki el tudta velem hitetni, hogy szerelemre érdemes vagyok.

Életemben először.

A srác tényleg elhagyta Magyarországot, de nem sokkal később írt egy üzenetet. Aztán soha többet. De az érzés megmaradt. Az érzés, ami ott és akkor elég önbizalmat adott, hogy bármit végig csináljak. Akár otthon, akár az USA-ban.

Egy fantasztikus élmény Atlantában

Egy örökkévalóság után a repülő végül leszállt az atlantai reptéren. Mivel volt pár órám a következő gépig, elkezdtem körbenézni, hogy találjak valami izgalmasabbat unaloműzés gyanánt és végül egy sportbárban kötöttem ki.

Életem egyik legjobb élménye!

Komolyan!

Hihetetlen volt!

Éppen valami focimeccs ment – vagy rögbi vagy jéghoki vagy valami hasonló, igazából fogalmam sincs – de a hangulat, ami uralta a helyiséget, egyszerűen lenyűgöző volt. Csak néztem az embereket, ahogy szinte eggyé válva szurkoltak és támogatták a csapatot. 

Teljesen magával ragadott az érzés.

Apró, örömteli dolgok az életben

Orlando_alone_5

Végül megérkeztem és az első kihívás az autóbérlés volt. Papírok kitöltve, garázs megtalálva, autó felvéve, és ráadásul anélkül találtam meg a hotelt, hogy egyszer is eltévedtem volna – igen, ez tőlem teljesítmény.

“Túl egyszerűen ment minden. Itt valami készül” – gondoltam magamban és mint később kiderült, igazam volt. 

Nem volt meg a ládám!

A láda, ami tartalmazta az összes kiállítandó termékemet, névjegykártyámat, szerszámomat és gyakorlatilag midnent, ami csak kellett a kiállításhoz, nem volt ott.

Mégis hogyan? Mégis miért? Ennek semmi értelme.

Teljesen lesokkolódtam.

Az egész napos pánikolás és aggódás után – méghozzá a legjobb tudásom szerint, überprofin kivitelezve – amikor visszatértem a hotelbe, két szem csoki és egy nagyon kedves üzenet várt takarító Andreától: “Legyen szép napod!”

Tudom, hogy ez egy marketing trükk, de annyira jól esett és pont a megfelelő pillanatban jött, így teljesen megváltoztatta az egész napomat. Tudnak valamit ezek a marketingesek 😉

Két kollegámmal együtt – nagyon köszönöm Csajok – nagyjából két napot töltöttünk a telefonon lógva, hogy valahogy előkerítsük az elveszett kincset. A dologhoz hozzájárult, hogy a céges telefonom nem működött az államokban, így szereznem kellett egy újat. 

A kiállítás hétfőn indult, a segítőkész szállítmányozós hölgy a telefon túloldalán pedig közölte: A láda legelőbb szerda este lesz a helyszínen. 

Fantasztikus, akkor mutassuk be a termékeket termékek nélkül. 

Így tehát egy gyors látogatás után a Best Buy-ban, egy tévével gazdagabban tértem vissza a kiállítás helyszínére, ami azért valamennyi biztonságot nyújtott, ha már az üres fal előtt ácsorogtam, amelynek a grafikája büszkén hirdette a fényeffektek különlegességét. 

Ez a helyzet megtanított rá, hogyha valami olyan történik, amin nem tudok változtatni, akkor sem ha megfeszülök, akkor csak engedjem el és élvezzem amit lehet. 

És én pontosan ezt is tettem.

A SeaWorldben lévő hotel gyönyörű volt, ráadásul fantasztikus kilátásom volt a Universal Studio-ra. Az esti partik és vacsorák pedig egyszerűen fantasztikusak voltak és a csapat, amindek tagja lehettem, bámulatosan tehetséges és megnyerő emberekből állt. 

Booking.com

És végül: megérkezett!

Szerintem lányt még nem tett ennyire boldoggá egy ládával furikázó targonca. Úsztam a boldogságban és készen álltam bármire! Tettre készen vártam, hogy végre kinyissák, és végre szerelhessek. Lecseréltem a fenszi, üzleti hacukát a szerelő rucira. Unikornisos póló és egy pár virágos munkáskesztyű: igazi női erő! 

Végül – és szerencsémre – az összes dolog, amit csinálnom kellett, hogy bedugdosom a vezetékeket a rackszekrénybe, mivel az építő fiúk nem engedték, hogy egyedül szereljek. Tulajdonképpen, mindent megcsináltak. Annyira profik voltak, én pedig annyira hálás, hogy nem kellett felmászni a létrára a nagyjából 30 kilós termékekkel. 

Innentől kezdve az egész pite volt. A kiállítás utolsó két napja sikeresen lezajlott és a haza úton is minden simán ment. Ráadásul, valahogy az időeltolódástól sem szenvedtem.

I would like to hear from you

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..